2014

HUSZONKILENC... GÁRDONYI RETRO (HATVANHARMADIK FEJEZET)

Nem könnyű írni arról, amiről már többen elmondták illetve leírták véleményüket, amivel kapcsolatban idézték emlékeiket., legyen az a szívemhez legkedvesebb téma, életem meghatározó időszaka, a Gárdonyi Géza Színház története, a társulat újjászervezése. Ezzel a megjegyzéssel tamáskodtam, amikor Juhász Ferenc tanár úr, régi barátom felkeresett, hogy kapcsolódjam az általa indított sorozathoz, osszam meg emlékeimet, az én látásmódomban tegyem közzé az akkor történteket.

 

Kiss Sándor
Töredékes emlékeim három évtized távlatából I.

 

("... óhatatlanul elő fog fordulni, hogy ugyanarról az eseményről, előadásról, művészről több részben is szó esik, hiszen a visszaemlékezők többször ugyanazokat a pillanatokat tekintik emlékezeteseknek." - írtam a sorozat legelső, bevezető részében, s ahogyan előre látható volt, így is történt. Mégis minden visszaemlékezés újat ad még ezekben az esetekben is, hiszen ki-ki saját szemszögéből, személyes élményeivel láttatja a múltat... J.F.)

 

Itt szeretném megjegyezni – kapcsolódva Menkó Teri a társulat és a maga nevében megfogalmazott köszönetéhez -, hogy nagyra értékelem ötletét, munkáját, amit a Gárdonyi Géza Színház jelenének dokumentálásában és múltjának feltárásában végez. Nekünk, kortársaknak blogja érdekes olvasmány, a jövő kutatóinak, akik majdan színháztörténettel foglalkoznak, kész anyag, ami alapvetően a személyes élményekre, visszaemlékezésekre épül.
Visszatérve a felkérésre, köszönettel elfogadtam. Ismételten átolvastam az addig megjelent írásokat, rádöbbentem, hogy egyáltalán nincs könnyű helyzetem, hiszen az adott időszak minden fontos mozzanata ismertté vált. Így hát arra gondoltam, röviden elintézem azzal, én is ott voltam, közreműködtem, ha kellett, az élre álltam. Gondolom, a tanár úr egy ilyen dolgozatra szekundát adna, ezért hát erőt vettem magamon és a gép elé ültem.
Abban mindannyian egyetértünk, hogy Eger város polgárai mindig megkülönböztetett figyelemmel fordultak a színházművészet felé, minden korban szerették a színházat, tisztelték és megbecsülték a színészt. Színháztörténeti dokumentumok igazolják, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt, a magyar nyelvű színjátszás hajnalán, Egerben járt Kelemen László társulata, s Egerben akkor szólaltak meg először színészek magyarul a színpadon.
Ez a szeretet a későbbiekben is tapasztalható volt, talán ezért is szívesen választották az országot járó színjátszó csoportok, alkalmi társulatok játszóhelyül városunkat, léptek fel a legkülönbözőbb helyeken, szabadtéren, ivókban, ideiglenes építményekben.
S ez a szeretet és a színházért való tenni akarás évtizedeket, századokat átívelően ma is jellemzi az egri publikumot.
Mert az egri polgár szerette a színházat, több év előkészülete után, állandó otthont adó épületet emelt Thália papjainak. De bármennyire szerette, önálló társulatot csak 1955-ben kapott és bármennyire szerette, 1965-ben megfosztották az egri színházat önállóságától, és mert kitartóan szerette, sikerült azt 1985-ben visszaszerezni.
A közönség, a civil szervezetek, az egri értelmiség támogatása, bizalma adta azt az erőt, elszántságot, ami szükséges volt az önállóság visszaszerzéséhez, az önálló társulat kiépítéséhez.
1965-ben még az Egri Tanárképző Főiskola polgára voltam, kapcsolatomat a színházzal Moliere nevét viselő bérletem jelentette. Akkortájt a főiskola bérlettel rendelkező hallgatói megtöltöttek egy nézőteret, s tanáraikkal együtt - nem felügyeletével, hanem együtt - látogatták az előadásokat. Nem volt ritka, hogy az előadást követő napon az analízis óra az előző estén látottak megbeszélésével kezdődött. A színház összevonásáról, annak előkészítéséről keveset hallottam, főiskolai hallgatóként érdeklődési körömön kívül estek a kultúrpolitika nagy kérdései. Csak akkor tudatosult bennem, amikor híre kelt, hogy Johann Strauss A denevér című nagyoperettje az utolsó olyan előadás, ami az egri színpadon születik meg és a színházat összevonják a miskolci teátrummal.
Az elmúlt évszázad (!) hatvanas éveinek elején a kulturális ágazat országos irányítói négy körzeti színház kialakítását tervezték, köztük az Észak-Magyarország körzeti színházat a Miskolci Nemzeti Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház összevonásával. E döntés célja az volt, hogy egy sokoldalúbb, magasabb művészi színvonalon működő alkotó közösség jöjjön létre.
A négy közül csak egy öltött testet. Hogy a mi esetünkben ez megtörténhetett, abban nagy szerepet játszott Lendvai Ferenc, a színház akkori igazgatója, aki teljes mellszélességgel támogatta a koncepciót, különböző fórumokon érvelt mellette, ecsetelte annak általa és a döntéshozók által vélt előnyeit és vett részt a végrehajtásban (*1). Ő volt a Gárdonyi Géza Színház utolsó és lett az összevont Miskolci Nemzeti és Egri Gárdonyi Géza Színház első igazgatója.

 

 

 

A házasság, mint köztudott nem vált be. A frigy hátrányait nézőként, majd kultúrával foglalkozó politikusként is tapasztaltam. E fórum korábbi írásaiban többen is kifejtették erről véleményüket. Általában azt szoktuk hangsúlyozni, hogy az összevont színház vezetői nem tartották be az egyesülést megelőzően elfogadott alapelveket, az akkor tett ígéreteket, nem hajtották végre azokat a feladatokat, amelyek az egyesülés során rögzítésre kerültek. Leggyakrabban a műsorpolitika átgondolatlanságát, az előadásszám csökkenését, a tájelőadások drasztikus megfogyatkozását említik, s azt,, hogy Eger város is tájhellyé vált, a színészek busszal jöttek, s busszal távoztak, a színház tárai kiürültek, azok a színházi szakemberek, akik nem kerültek át Miskolcra, távozni kényszerültek a színháztól, adott esetben a városból. Nézetem szerint ennél több történt. Károsan hatott Eger társadalmi életére, az itt lévő kulturális, művelődési és oktatási intézmények munkájára is. A színházat, mint sajátos profilú, több művészeti ágat szintetizáló alkotó műhelyt a közönségén túl, egy aktív szellemi közösség ölelte körül, sokaknak munkát is adva. Zenészek, énekesek, ének- és tánctanárok, grafikusok, statiszták, amatőr együttesek vettek részt a színház munkájában, működtek közre az előadásokon. Kritikák jelentek meg egri újságírók, főiskolai tanárok, jogászok tollából. S a színész is jelen volt a város közéletében, iskolai pódiumokon, közösségi rendezvényeken aktív résztvevőként, piacokon, éttermekben az utcán ismerősként, barátként. A színház művész klubja a város értelmiségének élő, eleven fóruma volt.
Mindez az összevonással megszűnt. Ez is felírandó a veszteségek listájára.
A felismerésből következett a változás igénye, de a húszévi házasság után a válás nem ment egyszerűen. Figyelmükbe ajánlom azoknak a - mai és a majdani - döntéshozóknak, akik vélt, vagy valós nehézségeket átszervezéssel intézmények összevonásával kívánnak leküzdeni, hogy könnyű egy tollvonással dönteni, de nagyon nehéz a téves döntést beismerni, és hosszú évek munkája kell annak korrigálására.
Ez a mi színházunk esetében is így volt. Közel két évtized összefogása, munkája hozta meg az eredményt. A színház szerető közönség mellett nagy szerepe volt ebben az akkori megyei lap, a Népújság szerkesztőségének, Gyurkó Géza főszerkesztő helyettesnek, majd főszerkesztőnek és Márkusz Lászlónak, a lap kulturális rovatvezetőjének, akik teret adtak az egri véleményeknek, az egri közönség elégedetlenségének, és írásaikban számon kérték a színház vezetését, szembesítették a korábbi ígéretekkel, azok be nem tartásával. Nagy volt a nyomás az akkori színházi vezetésen, akik kezdetben védték a mundér becsületét, magyarázták a magyarázhatatlant, objektív okokra hivatkozva a teljesítés elmaradását. A hetvenes évek végén azonban már részükről is hangot kaptak olyan vélemények, amelyek az akkori állapot fenntarthatatlanságára utaltak.
Márkusz László 1978-ban készített egy interjút Sallós Gábor igazgatóval (*2), aki megpróbálta az újságíró kérdéseire válaszolva a műsorpolitikával kapcsolatos kifogásokat megmagyarázni, utalva azokra az ellentmondásokra, amelyek a miskolci és az egri közönségigény különbözőségében, a darabok utaztatásában rejlik. Ebben az írásban a cikk írója egyértelműen tolmácsolta azt a véleményt, hogy „ a rosszul sikerült színházi házasság, amely ma már egyértelműen gátolja a társulat művészeti munkáját korlátozza a színház miskolci és egri, Borsod és Heves megyei jelenlétét." A színigazgató válasza erre az volt: „Meggyőződésünk, hogy a fejlődés az önálló egri színház felé vezet." Ezen véleményét alátámasztandó jegyezte meg korábban, hogy az egri kötelezettségek ellátása kedvezőtlenül hat a színészek szerződési kedvére is. Többen az adott évben távoztak a színháztól. E nyilatkozat birtokában bíztunk abban, hogy önállósodási tervünket a színház vezetői nem akadályozzák, az nem ütközik a miskolci színház ellenállásába.
A hetvenes évek végén kerültem a megyei pártbizottságra, kezdetben, mint osztályvezető, később a pártbizottság döntéshozatali testületének tagjaként, titkáraként – mai szóval élve – lobbyztam annak érdekében, hogy az akkor arra hívatott fórumok hozzanak politikai döntést, értsenek egyet a miskolci színháztól való elszakadási törekvéseinkkel. Bár voltak kételkedők, akik az akkor is nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva óvtak a terv megvalósításától, mondván minek ennyi pénzt és energiát ölni egy önálló színházba, hiszen akadnak ennél fontosabb feladatok is, vagy azzal, hogy a színház nehezen irányítható üzem. Úgy gondoltam és gondolom ma is, hogy egy színház, mint alkotóműhely létét vagy nem létét nem az alapján kell megítélni, hogy fenntartása mennyibe kerül, hanem az alapján, hogy milyen értékeket hordoz, ad át közönségének. Ami pedig a nehezen irányítható üzemet illeti, a politika szereplőinek, fenntartó szervezeteknek a feladata abban merül ki, hogy biztosítsa az intézmény működéséhez szükséges feltételeket, a műsorpolitika alakítása a színházra, mint alkotóműhelyre, annak vezetőire tartozik. Ennek szellemében készítettük elő, majd vezettük le a különválást, az önálló intézmény létrehozását.
A nyolcvanas évek elején gyorsultak fel az események. Sikerült olyan gazdasági, társadalmi pozíciót kialakítani a megyében, amire alapozva megszületett az alábbi állásfoglalás. „Heves megye párt és állami vezetői, a művészetpolitika irányítói a Művelődési Minisztériumnál kezdeményezik a színház különválását, s megkezdik egy önálló társulat megteremtése érdekében a szükséges intézkedéseket egyetértve a Borsod - Abaúj - Zemplén megyeiekkel." Ez a politikai döntés szabad kezet adott a szakmai szervezeteknek, intézményeknek a konkrét tárgyalások megkezdésére, folytatására, a különválás technikai, szervezeti előkészítésére, lebonyolítására, a működés gazdasági hátterének biztosítására, a források megjelölésére. Ezek a beszélgetések, viták nem voltak minden esetben egyszerűek. Voltak kik naivnak tartottak minket, voltak kik egyenesen őrültnek, többségében azonban becsülték eltökéltségünket, kitartásunkat, jó szándékkal segítették munkánkat. dr. Kovács János visszaemlékezéseiben részletesebben szólt erről. E jó szándékú segítség köszönhető volt talán annak is, hogy látták, az ügyben eljárók minden fórumon egységesen lépnek fel, Heves megye és Eger város testületei, munkatársai, tanácsi és politikai vezetői, a városi és a megyei intézmények dolgozói munkakörükből egymást segítve végzik munkájukat. Egységes akarattal Eger város és Heves megye polgárainak támogatásával teszik dolgukat.
Végül is bekövetkezett, amit kezdetben kevesen hittek, 1985. január elsején önállóvá vált az egri Gárdonyi Géza Színház.
Igazgató-főrendezője Szikora János, aki Miskolcról érkezett Egerbe. Fiatal, addig csak rendezéseiről ismert és elismert színházi szakember. Az általa még Miskolcon rendezett Rómeó és Júlia előadás óriási szakmai és közönségsikert aratott. Örömmel vettük, hogy elfogadta a fenntartó szervezet felkérését és vállalta az igazgatói teendőket, annak ellenére, hogy prognosztizálható volt a rá váró feladat nehézsége. Úgy emlékszem, szívesen jött a hívó szóra, mert lehetőséget látott, hogy színházvezetőként is kipróbálja magát. Ehhez talán jobb iskolát nem is lehetett volna találni, az egri teátrum újjászervezésénél.
Vezetése alatt sikerült az elválással, az önállóság megalapozásával összefüggő feladatokat többé-kevésbé - inkább többé, mint kevésbé - zökkenőmentesen elvégezni. Ebben a munkában nagy segítséget kapott azoktól az egri szakemberektől, akik az Agria Játékszín nyári színház munkatársai voltak, gondolok itt Menkó Terézre, a gazdasági ügyek kérlelhetetlen szakértőjére, Jónás Zoltánra a játékok igazgatójára és Szatmári István műszaki vezetőre, aki munkatársaival együtt kitartott az egri színházban. Komoly támogatást kapott a társintézményektől, a döntéshozó és az intézményt fenntartó testületek képviselőitől - Kertészné Angyal Mária, Ivádyné Both Éva, Haffnerné dr.Miskolczi Margit -, akik néha szürke eminenciásként tették dolgukat, segítették a döntéshozók munkáját.
Igazgatása alatt igazi befogadó, bemutatási joggal felruházott színházzá vált az intézmény. Ismert vidéki és budapesti társulatok feledhetetlen előadásokkal örvendeztették meg az egri közönséget. Neves, közkedvelt színészekkel találkozhattunk. És önálló bemutatóra is sor került. A Csongor és Tünde (*3) színrevitele óriási sikert aratott, minket pedig, kik az önállóság mellett kardoskodtunk némi büszkeség, elégedettség töltött el. Érdemes volt. Ez az előadás irányította igazán a szakma figyelmét Egerre és Szikora Jánosra, mint rendezőre, és mint színház szervezőre, színház vezetőre.
Szikora János másfél év után megvált az egri teátrumtól, Budapestre került, a Vígszínházhoz. (*4) Elmenetele nagy megdöbbenést keltet színházi berkeken belül és kívül egyaránt. Újságírók keresték az okát és tették fel a kérdést, hogy ezután mi történik az újjászületett intézményben. Egerbe jött a televízió A HÉT című kulturális magazinjának stábja, és az akkor még a mainál kisebb számban lévő országos médiumok jelentős része is érdeklődött a részletek után.
Mi, akik felelősséggel tartoztunk a színház akkori jelene és jövője iránt, sajnáltuk, hogy ilyen rövid ideig tartott a közös munka, de megértettük, hogy egy jobb lehetőség reményében Szikora János így döntött.
Egy vele 1986-ban készült interjúban fogalmazott úgy, hogy az ideszerződése idején tett ígéretet, miszerint 1987-től már társulatot igazgathat, színészházba költözhetnek az ideszerződtetett művészek és színházi szakemberek, nem látta megvalósíthatónak, úgy érezte, hogy a kezdeti lendülethez képest megtorpanás tapasztalható. Ez is hozzájárult döntéséhez.
Szerencsére nem történt megtorpanás. 1987 szeptemberében, a korábbi terveknek megfelelően létrejött az önálló társulat, az ideérkező színészek megfelelő elhelyezést kaptak, szíves fogadtatásban részesültek, és néhány éven belül felépült a színészház is.
A Megye Tanács pályázatot írt ki a megüresedett igazgató főrendezői állásra. Gali László, a Debreceni Csokonai Színház igazgató főrendezője pályázatát fogadta el a kinevező szervezet.
A munka az ő igazgatásával folytatódott, aki 1986 őszén került a színház élére, irányításával lépett új fázisába a színház szervezése, kezdődött el az önálló társulat kiépítése.

 

(Folytatás a következő részben!)

 

* 1. Beszélgetés Lendvai Ferenccel. A sorozat 3. része.
2. Beszélgetés Sallós Gáborral. A sorozat 6. része.
3. Csongor és Tünde. A sorozat 14., 15., 16., és 17. része
4. Szikora János elhagyja Egert. A sorozat 20. része

 

 

 

Forrás: http://gardonyiszinhazblog.gportal.hu/