2014
Nagyszínpad
14:30

Filharmónia

Ifjúsági bérlet

Nagyszínpad
19:00

Örömhír

az Egri Szimfonikus Zenekar koncertje, Filharmónia bérlet

„Örömteli pillanatok, de…” A direktor úgy véli, egy vidéki színház esetében vágyálom a nyereséges működés

Egyre inkább érezni a nézők figyelmét, szeretetét a Gárdonyi Géza Színházban, ám az anyagi körülmények beárnyékolják az összképet – mondta a Hírlapnak Blaskó Balázs direktor.

– A 2016/17-es évad ­zárásakor problémákról szólt, ám az új szezon kezdetekor már optimistán fogalmazott. Most hogy látja a színház helyzetét?
– A bennem lévő optimizmus nem fakul, s van is rá okom, hiszen három hónap alatt hat bemutatónk volt. Ez ­rendkívüli, s előadásszámban is jól állunk. Ráadásul nagyon sikeres produkciókról van szó, a Tótékat pótszékes telt házakkal játsszuk, a Csárdáskirálynőt ­pláne, a Zrínyit pedig egyre inkább. Igen népszerűek a gyermekeknek szóló előadásaink, a Pöttöm Panna és A didergő király, de a tánctagozat előadásai is igen sikeresek, s itt érdemes szólni az idén már hatodik alkalommal megrendezett ­Egri Stúdiószínházi Táncfesztiválról, amely a szakmában is mind nagyobb elismertségnek örvend. Ez természetesen optimizmusra sarkall.

– Úgy érzem, most jön a de...
– Valóban, mert ez ellen hat az az anyagi körülmény, amelyben idestova tíz esztendeje tengődik a kultúra, a közművelődés, a közgyűjtemények és múzeumok dolgozóit érintő szakág. E területen mintegy 25 ezer ember dolgozik, s ez csak látszólag tűnik nagy számnak, de eltörpül, ha például a pedagógusok több százezres tömegéhez viszonyítjuk. Ugyanakkor e szférában egy évtizede nem történt bértáblarendezés. A garantált szakmai bérminimum lassan „benyeli" a bértáblát, azok a vezetők, akik 15-20 éve dolgoznak a színházban, alig keresnek többet, mint a frissen belépők. Gyakorlatilag hiányzik a szakma anyagi megbecsülése, s ez érthetően frusztrál minden munkatársat, aki a színpadon, s aki a háttérben dolgozik. A színház fenntartását is érinti mindez: az ­előadó-művészeti törvény 2010-es életbe léptetése óta nem változott a kiemelt kategóriájú kőszínházak támogatásának nagyságrendje, de a kategóriába tartozó intézmények száma jelentősen emelkedett. Azt a bizonyos tortát tehát egyre több szeletre kell osztani. Ugyanakkor boldogító, hogy a közönség töretlenül hisz azokban az elképzelésekben, amelyek mentén a mindennapjainkat éljük, s az a fajta népszínházi küldetés, amely nyomán immár hetedik éve állítom össze a repertoárt, egyre inkább elnyeri az egri és a kistérségi közönség tetszését. Ez érezhető a jelenlétükben, a tapsokban és az előadások utáni, városbeli találkozások során is. De arra apellálni, hogy a színházi dolgozók imádják a munkájukat, hosszú távon nem lehet.

– S hogy lehet így színházat, sőt jó színházat csinálni?
– Nagyon sok tárgyalással alkotókkal, tervezőkkel, kollégákkal, vendégekkel, zenészekkel... és sírás-rívással, belátásra való apellálással, baráti kapcsolatok felhasználásával lehet elérni, hogy a néző ne vegye észre azokat a problémákat, amelyek minket sújtanak. Szerencsére itt még nem tartunk, de úgy érzem neuralgikus ponthoz érkeztünk, amikor a terhek már nem fokozhatók. Az említett okok miatt egyre több nagyszerű kollégánk választja a versenyszférát és a két-három-négyszeres bért. A hangtárban egyszerre három embert kellett pótolni, de színházi fodrászt például már nagyítóval sem lehet találni. Mindez lassan a minőséget is befolyásolja majd, egy gyakorlatlan hangosító jelenlétét ugyanis a néző is észreveszi. Úgy gondolom, jelentős anyagi beavatkozás nélkül nem tudjuk majd hozni az elvárt színvonalat.

– Lejjebb kellett adni a mércéből?
– Szerencsére még nem. S bizonyos dolgokból természetesen nem is vagyok hajlandó. Ilyen például a szakmai kapcsolati rendszerünk, amely kiszélesedett az utóbbi években. A Kassai Thália Színházzal kimondottan jó a viszony, a nagyváradi Szigligeti Színházzal harmadik éve gondolkodunk előadáscserében, de tart a kiváló kapcsolat a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal, az Újvidéki Színházzal, a József Attila Színházzal, az Újszínházzal, a Klebelsberg Kultúrkúriával és persze a Nemzeti Színházzal, ahol legközelebb a Tótékat játsszuk. Ugyanilyen fontosnak tartom a drámapedagógia-foglalkozásokat, amelyek nagy segítségünkre vannak abban, hogy találkozzunk a fiatalokkal, s színházszerető és -értő felnőtté váljanak majd. Ezek olyan vállalások, amelyek bár komoly anyagi ráfordítást igényelnek, az eredményük nem pénzben mérhető. Meggyőződésem, hogy a kultúra fenntartása küldetés, s hogy egy vidéki színháztól a gazdaságos működés talán elvárható, de a nyereségesség csupán vágyálom marad.

Címkék: színház