2014

Hamlet Egerben

„Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. No már, no már, ha ezt túlozza valaki, vagy innen marad, bár az avatatlant megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja; pedig ez egynek ítélete, azt meg kell adnod, többet nyom egy egész színház másokénál. Ó, vannak színészek, én is láttam játszani – s hallottam dicsérve másoktól, nagyon pedig -, kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztyén, se pogány, se általában ember ha

Ily módon szól Hamlet a vándorszínészekhez, mielőtt a királyi pár előtt fellépnek, s e néhány mondat tartalmát bizton tekinthetik ma is alapvető, követendő igazságnak a színjátszás művelői.
„Színház a színházban" mottóval hirdette meg az évadot, Blaskó Balázs direktor, a Shakespeare tragédia rendezője. Bár a Hamlet alapszinten minden további rendezői beavatkozás nélkül is teljesítené a mottó ígéretét, az Egérfonó jelenettel, amely valóban előadás az előadásban, ez a produkció többszörös csavarral él. Az alcím – „próba, mint előadás, mint próba" – sem árul el mindent a jelenlévő rétegekről. Próba, mint előadás – ez egyértelmű, hiszen nincs függöny, ami felgördülhetne, a színészek utcai ruhában, néhányan jelzett jelmezekben (az első felvonásban mindvégig így is maradnak, csak a másodikban öltik fel Velich Rita szemet gyönyörködtető „füsttel futtatott" vörös, kék, szürke jelmezeit), máskor és a továbbiakban a néző számára láthatatlan alkotók (öltöztető, fodrász, kellékes, díszítő, súgó...) társaságában érkeznek a nyitott színpadra. Illetve – illeszkedjünk most már be az előadás kereteibe – a próbának helyet adó csarnokba, Székely László remek díszletébe, amely illúziókeltően tudja ábrázolni egyben Helsingør várát is, vízszintes és függőleges tereket biztosítva a játékhoz, és ne feledkezzünk meg semmiképpen az invenciózus világításról sem! A színpadon tehát a színészek még a próbafolyamat elején tartanak, a teljes öltözéses próba, pláne a nyilvános főpróba még messze, ráadásul szerepátvételek történtek, ennek tényét a „rendező", Nagy András - aki néhány perc múlva Hamletté lényegül át – szavai a nézőtéren ülőknek is tudomására hozzák, miközben instrukciókat ad társainak. Itt hangzanak el először a bevezetőben idézett mondatok a színjátszás ildomos, kívánható módjáról. Másodszor majd eredeti helyükön, az Egérfogó jelent előtt, de visszatérnek még az előadás végén is, lezárásként. Próba, mint előadás – ez tehát világos, de hogyan értsük a folytatást? Hiszen „próba, mint előadás, mint próba". Magam két értelmezési lehetőséget kínálok, aki megnézi az előadást, tán azonosul valamelyikkel, tán harmadikra jut. Az egyik: az előadás – a történet természetesen - jellemek próbája, megdicsőülése vagy elbukása. A másik: próba, mit szól a közönség ehhez az izgalmas értelmezéshez, ehhez a látványvilághoz, színpadi hangulathoz...
S itt utalni szeretnék az előadással kapcsolatban már korábban megjelent írásomra: „Pártolj, közönség, és majd haladunk, ... Haladjatok, majd aztán pártolunk." (Petőfi Sándor: Levél egy színész barátomhoz – részlet) Az Olvasó, aki nem látta Shakespeare: Hamlet című tragédiájának egri bemutatóját, bizonyára csodálkozik, ha elmondom, az idézet elhangzik az előadásban. A magasabb művészet pártolásának (s ezzel színésznek és nézőnek egyaránt fejlődésre, továbblépésre alkalmat adásnak) egyszerűen teljesíthető módja, ha nem csak a vidám, zenés előadásokra megy el a bérlettulajdonos, vesz jegyet a néző. Ha nem is gondtalan kikapcsolódást lel, de kárpótolja a katarzis."
Szinte észrevétlenül az előadásba simulva, a színjátszás történetéről is kapunk némi (szükségszerűen leegyszerűsített, csak néhány fontos csomópontot láttató) képet. Az álarcok használata, a szereplő érzelmi állapotának megfelelő maszkkal – eszünkbe juttathatja az ókori görög színjátszást. Az Egérfogó jelenetben fiú játssza a szerelmes leányt – Shakespeare korában is ez volt a szokás, nő nem léphetett a színpadra. A fentebb már említett „Pártolj közönség..." kezdetű Petőfi idézet – a magyar vándorszínészet kora.
Hamlet itt ösztönösen színházi lény. Úgy elemzi a történteket, amiként egy előadás alkotó elemzik a darabot, hogy minél inkább tökéletes és adekvát eredményre jussanak. Azután: szerepet is játszik, amikor őrültnek tetteti magát. Harmadszor pedig: egy előadást, egy drámai játékot használ fel ahhoz, hogy végső bizonyosság erősítse meg.
Nagy András a címszerepben valójában kicsit idealisztikus (amint azt nyilatkozta: „ezért is áll közel hozzám"), töprengő, mégis rendkívül határozott és elszánt ifjút állít elénk. A leginkább ismert monológ (itt jegyzem meg, csodálatos, mennyi szállóige van nyelvünkben, amelyeket általánosan használnak, legtöbben valószínűleg nem tudva, hogy ebből a darabból erednek), a „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés...", egészen másként hangzik tőle, mint ahogyan eddigi Hamlet élményeim során megismertem. Talán éppen az idealisztikus gondolat helyességének kutatása, az ifjúság ösztönös önelemzésének jelenléte, a szebb és igazságosabb világ reményének siratása teszi mássá. Siratása, hiszen nem az veszi körül, az a világ, amit lát, telve képmutatással, kegyetlenséggel, reménytelenséggel. (Az előadás egész hangulata nem engedi elbújni azt az érzést sem a nézőben, hogy mai világunkkal is sok a párhuzam.) Másik kiemelkedő jelenete, amikor atyja szellemének szavait ő közvetíti, miközben a szellemet jelképező, mindvégig a színpadon lévő alak palástjába burkolódzik. Igazán hatásos megoldás.
Az igazságnak könyörtelenül felszínre kell kerülnie, vallja Hamlet (s amint említettem, ehhez igénybe veszi a színház erejét). Az ő álarca nem valóságos, megfogható tárgy, amit a többi szereplő időnként magára ölt, hanem az őrültség színlelése. Nagyszerűen funkcionálnak viszont a valódi álarcok is. Nem csak a szereplők érzelmi állapotáról tájékoztatnak a maszkba merevedett vonások, nem csak – adott esetben – éppeni őszintétlenségüket tárják fel, de másképpen is hatnak a nézőre, borzongató hangulatot teremtve vonzzák és taszítják is egyidejűleg a tekintetet akkor is, amikor viselik őket, de nem maradnak hatástalanul akkor sem, amikor egy sorban felakasztva várnak jelenésükre, mintha azokkal a sötét szemlyukakkal figyelnének, befolyásolni, figyelmeztetni vagy elrettenteni akarnának.
Más módon, de szintén jellemábrázolólag hatnak a sírásó jelenet „maszkjai", a sírból előkerülő koponyák. Ez a jelenet egyébként az egyetlen a darabban, ahol jelen van a humor – a két sírásó beszélgetésében -, de a találós kérdésekbe foglalt humor itt igazából inkább életbölcsesség, Várhelyi Dénes és Tóth levente játéka efelől nem hagy semmi kétséget.
Az előadás mozgalmas és eleven, a figyelmet mindvégig fenntartó.
A szereplők mindegyike megteszi, ami tőle telik, hogy ez az izgalmas produkció valóban megfogja a közönséget.
Saárossy Kinga kettős érzelmek hálójában vergődik, anya, aki aggódik Hamletért, fiáért és – bár hivatalos nász volt az övék Claudiussal, mégis buja szeretője annak. Claudius – Reiter Zoltán - gonoszsága legyőzi mindössze egyszer felbukkanó önmarcangolását, amikor azt érezhetjük, más körülmények között tán más ember is válhatott volna belőle. Baranyi Péter Horatioja hű és odaadó barát. Opheliaként Babócsai Réka meglepetés, még nem volt alkalma, hogy ennyire érdekesnek, színesnek mutatkozhasson. Apja, Polónius – Sata Árpád. A királyi udvarban ő megmaradt hétköznapi gondolatokkal, érzelmekkel teli egyszerű embernek. Laertes, Ophelia testvére, a darab végére Hamlet ellensége - Káli Gergely. Játéka – erre már más előadásban is felfigyeltünk – egyre kidolgozottabb, hitelesebb lesz. Rosencrantz és Guildenstern párosát Fehér István és Baráth Zoltán formálja, napjainkban is ugyancsak létező mentalitású emberek párosává. Az Egérfonó jelenet Színész királya Tunyogi Péter, Színész királynője Csathó Norbert. Elsősorban ők, de a jelenet további szereplői is olyan vándorszínészek – bár mint megtudjuk, volt állandó állomáshelyük is -, akik mesterségük csiszolását, valódi művészi fokra emelését tűzték ki célul. (Remélem, hogy mi azt a modort már meglehetősen levetkeztük. – felelik Hamletnek, a „megdölyfösködött" színészeket ostorozó szavaira.) Kardos Kristóf udvaronca kis érdekes színfolt, csakúgy, mint több kisebb szerepben Sztaniszláv László. A vívásokat Várhelyi Dénes tanította be.
A darab végére Polonius, Ophelia, Gertrud, Claudius, Laertes és maga Hamlet is – mindenki halott. S akkor meglepetésünkre felhangzik valahonnan „kívülről": Színház az egész világ és, színész benne minden férfi és nő. De hiszen ahogyan a „Pártolj néző..." ez sem a Hamletben van eredetileg, ez éppenséggel az Ahogy tetszikből való. Ki szólt akkor hozzánk? Talán Shakespeare maga, oldandó a komor hangulatot. Ne feledd, mit láttál néző, gondolkodj el rajta, de tudd, nem volt más, csak színház.
Csak? Lecsengésül még újra halljuk, de már a próba (mint előadás, mint próba) végső lezárásaként, s a színpadon egészen előre lépve, szemünkbe nézve:
„...a színjáték ... föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."

Címkék: színház