2014

SEGÍTŐ LESZ A SZÍNÉSZBŐL

Nem csupán a várostól és a Gárdonyi Géza Színháztól, de a pályától is elbúcsúzott Horváth Ferenc a péntek esti előadással. A színész 26 esztendőn keresztül volt az egri társulat tagja.

– Kezdjük talán azzal, hogy miért is lett színész...
– Egyfajta terápia volt ez, így gyógyítottam magam. Persze, ezt már csak utólag látom így, de nem voltam tisztában az érzéseimmel, ezért gondoltam, hogy jó lenne mások bőrébe bújni. Fehér Istvánnal a Szkéné Társulatánál dolgoztunk, folyamatosan felvételiztük a főiskolára, s folyamatosan nem vettek fel... Úgy döntöttünk, elszegődünk segédszínésznek, s Gali László éppen akkor alapított színházat Egerben. Azt mondta, nincs státusa, de próbáljuk ki, milyen lesz. A fél évad után aztán szerződést ajánlott.
– Meg lehet valamiképpen fogalmazni, mit jelent az Önn számára az egri színház?
– Több mint a fél életemet, 26 évet töltöttem itt. Volt kicsi és nagy szerepem, sikerem, buktám, azt hiszem, kerek a történet. Volt a szerelmem, megesett, hogy a rossz feleségem, időnként kurva... Mostanra házastárs lett, ami néha örömet okoz, s mivel jól ismerjük egymást, biztonságot is jelent. Kicsit talán megkopott a lelkesedésem. Úgy érzem, az az értékválság, ami a világban van, a színház életébe is beszivárgott. Arra gondolok, hogy a tévé boka alatti színvonalat ont ránk, s aki ezen szocializálódik, annak nehéz „lenyomni a torkán" egy drámát vagy egy igényes vígjátékot. Ám megtanultam, ha valami nincs rendben a világgal, azért nem a világ a hibás. Most a jóisten adott egy lehetőséget, amit talán észre sem vettem volna, ha nem állnék készen rá.
– Elárulná, mi is pontosan ez a lehetőség?
– 2007 óta szociális munkát tanulok, idén diplomáztam. Januártól a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon munkatársa leszek majd. Nem titkok: 2004-ben úgy döntöttem, élni akarok. Terápiára, csoportokba jártam, s sorstársaimmal önkéntes munkát is vállaltam. Elgondolkodtam már azon, vajon mi is a dolgom az életben, s rájöttem: tanítanom kell. Hogy ezt a színházban teszem, vagy máshol, az szinte mindegy. Nem gyógyítok, ahhoz ugyanis nincsen hatalmam. Kísérni fogom az embereket, hogy ha elesnek is, ne törjék össze magukat.
– Sokan ismerik rendhagyó irodalomórákról és/vagy színjátszók vezetőjeként.
– Soha nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy egy csoport vezetője legyek. Egy barátom kedvéért mégis elvállaltam egy felkérést a Keriből. Nem tudom, milyen vezető voltam, inkább az apjuk akartam lenni, s megmutatni, hogy a színjátszást, mint eszközt, önismeretre is használhatják. Az iskolai fellépéseimnek prózai oka is van: anyagi terhet jelentett a lakásfenntartás. A színház mellett az építőiparban dolgoztam, én vertem szét az ifjúsági ház vécéjében a csempét... Végül Hegedűs Pál barátom javasolta: nézzük meg, mire vagyok alkalmas, s annak mentén keresgéljek. Az első rendhagyó irodalomórát '99-ben állítottam össze kedvenc költőim verseiből, olyanokból, amelyeket nem tanítanak az iskolában.
– Mire emlékszik vissza szívesen az elmúlt több mint negyedszázadból?
– Érdekes, de rögtön a Lajtha László Néptáncegyüttes jut eszembe, imádtam velük dolgozni, sajnáltam, hogy soha nem álltam be közéjük. Boldogan emlékszem vissza arra, hogy a színház első évadában én mondhattam el az első prózai mondatot: „Hol van Nagelschmidt?". Kiváló társulat volt, pedig mindössze 19-en voltunk, olyan idősebb kollégákkal, akik emberek maradtak, noha nagyságuk okán intézményekké is válhattak volna.
– Mi jár a fejében, amikor a búcsúzásra gondol?
– Jóllehet készültem erre, mégis nagyon fáj. De gondoljunk csak bele, hogy egy alig egyhetes táborozás után is sírva válunk el egymástól.. Akkor mit is mondhatok most, 26 év után...?!

Forrás: Heves Megyei Hírlap